Angol és bécsi zongora mechanika
Manapság a zongorabillentyűzetek készítése során két különböző rendszert alkalmaznak, amelyeket "angol" és "bécsi" mechanikának nevezünk. Ezek a két rendszer alapvetően a következőképpen működnek:
Az angol billentyűzetrendszer (amely a Cristofori-Silbermann rendszerből fejlődött ki) esetében a kalapácsokat külön kalapácslécbe helyezik el. Ennek eredményeként a billentyű mozgása a tolólécek segítségével mozgatja a kalapácsokat. A kalapács egy karra emlékeztető emelőként funkcionál.
A bécsi billentyűzetrendszer (amely a Stein rendszeréből származik) esetében a kalapácsot közvetlenül a billentyűhöz rögzítik, és amikor a billentyűt lenyomják, a kalapács vége egy ívelt akasztólécbe ütközve csapódik a húrhoz.
Az akasztóléc tartalmaz egy kapcsolómechanizmust is, amely biztosítja a kalapács visszaesését. Itt a kalapács két karos emelőként működik. A két rendszer előnye sokáig vitatott kérdés volt. Erre utal a pozsonyi születésű híres zongoraművész és zeneszerző, Hans Hummel (1778–1837) megjegyzése:
"Tagadhatatlan, hogy mindkét mechanizmusnak megvannak a maga előnyei. A bécsi rendszerű billentyűzeten a legfinomabb kezek könnyedén játszhatnak, tiszta és kerek fuvolaszerű hangzást hozva létre. Ezek a zongorák tartósak és majdnem csak felére drágábbak, mint az angol billentyűzetűek."
"Az angol mechanika tartóssága és a hang tömörsége miatt érdemel elismerést. Ezek a hangszerek azonban nem teszik lehetővé ugyanolyan gyors játékot, mint amit a bécsi mechanika enged meg, mivel a billentéshez több erő szükséges, és a billentyűk mélyebben mozognak, így a kalapácsok visszaesése nem történik meg elég gyorsan ugyanazon hang ismétlődésekor."
Természetesen Hummel óta az angol rendszerű billentyűzeteket is kialakították a gyors játékhoz, de a bécsi mechanikával ellátott billentyűzetek előállítása továbbra is olcsóbb maradt.
A zongorák formája
A 19-20. században a zongora nemcsak koncert hangszer volt, hanem otthoni zenei tevékenységhez is népszerű és sokoldalú hangszer. Számos forma alakult ki, amelyek végül az aktuális formához vezettek. Két alapvető típust különböztethetünk meg: a vízszintes rezonátortestű zongorákat és az álló húrozatú, pianínó jellegű zongorákat.
A 19. század első felében sokféle forma és típusú zongorát fejlesztettek ki. Az álló zongorák és az asztalzongorák váltották fel a csembaló alakú zongorákat. A városi polgárok kis méretű lakásai miatt szükségessé vált a kompakt méretű hangszerek fejlesztése. Először a húrokat függőlegesen helyezték el, hogy helyet spóroljanak.
Az álló zongorákat piramis-, zsiráf- vagy szekrényzongoráknak nevezték. Ezeket a neveket a külső burkolat alapján kapták. Ha a zongorát kissé jobbra döntötték, hogy a basszus húrokat hosszabbra feszítsék a hangszer közepénél, akkor egy emelkedő piramis formát eredményezett.
Ha a húrokat merőlegesen helyezték el, és a vázat az akasztószög tartógerendájának formája szerint alakították ki, akkor az hajlított, hosszú nyakú zsiráfra emlékeztető formát kapott. Ezt nevezték zsiráfzongorának. Amikor a húrokat egy téglatest alakú burkolatba helyezték, az eredmény egy szekrényzongora volt. Ebben a kialakításban a hangolószögeket tartó gerenda az alsó részen, a billentyűzet közelében helyezkedett el.
Ez a megkülönböztető jegy későbbi pianínóktól, az álló zongoráktól. A külső kialakításnál az asztalos művészet is fontos szerepet játszott, mivel az Empire és a Biedermeier stílus díszes és ízléses munkát igényelt.