Mind általánosan elismert tény, hogy egy adott kultúrában a gyermekek zenei környezete mély hatást gyakorol zenei tudásukra. A zenei nevelés hozzájárul zenei képességeik fejlődéséhez, és az adott zenei környezet javítja zenei felismerő képességeiket.
Azonban felmerül a kérdés, hogy vajon veleszületett hajlamok is befolyásolják-e a zenehallgatást? Melyek azok az örökletes tényezők, amelyek nem változtathatók meg? Léteznek-e olyan genetikai alapelvek a zenei érzékelés terén, amelyek befolyásolják a zenei tanulási folyamatot?
Egy gyakori álláspont szerint a konszonancia és disszonancia érzete a környezeti zenei kultúrától függ, amellyel egy növekvő gyermek találkozik. Azonban eddig nem álltak rendelkezésre kísérleti bizonyítékok ezen állítás alátámasztására.
Nemrégiben a Harvard Egyetemen vizsgálták meg a négyhónapos csecsemőket ezen a téren. A kutatók olyan egyszerű dallamokat játszottak le egy csíkosra festett hangszóróból, amelyek kis szekundokból és tercekből álltak. Ezután rögzítették a csecsemők viselkedését.
Ami a felnőtteket illeti, általában a kis szekundokból álló dallamot disszonánsnak, feszültnek érezzük, míg a tercekből állót harmonikusnak. A négy hónapos csecsemők érdeklődésüket a hangszóróra tekintéssel, nemtetszésüket pedig heves kéz és lábmozgással fejezték ki.
A csecsemők hosszabb ideig figyelték a hangszórót a tercekből álló dallam esetében, míg a kis szekundokból álló dallam esetében sokat mozogtak. Ez a kísérlet arra utal, hogy bizonyos biológiai alapelvek alapján a konszonáns hangzás vonzóbb lehet számukra.
Egy másik kísérletsorozatban hat- és kilenc hónapos csecsemőket, valamint felnőtteket vizsgáltak. Elsőként azt vizsgálták, hogy a csecsemők és a felnőttek között milyen különbségek vannak a dallamvonal és a hangközök közötti pontos távolság észlelésében. Az eredmények azt mutatták, hogy mindkét csoport kevéssé használja a pontos hangmagasságot a dallamok megkülönböztetésére.
A csecsemők és felnőttek hasonlóan ítélik meg az eredeti dallamvonalat és annak transzponált változatát, még akkor is, ha a hangközök megváltoztak. Azonban, ha a dallamvonalat akár egyetlen hang megváltoztatásával is módosították, vagy hangokat cseréltek ki, a csecsemők és felnőttek egyaránt képesek voltak észrevenni a különbségeket.
Hasonló eredményeket kaptak a skálák vizsgálatakor is. Köztudott, hogy minden zenei kultúrában a skálák olyan hangokból állnak, amelyek nem egyenlő távolságra vannak egymástól, például a dúr skála. A kísérletek során a csecsemőknek olyan mesterségesen létrehozott skálákat játszottak le, amelyek hangközei egyenlőek voltak. Ebben az esetben a csecsemők sokkal rosszabbul teljesítettek, mint amikor a dúr skálát hallgatták.
Ezek az eredmények arra utalnak, hogy születésünkkor az idegrendszerünk alapvetően úgy van beállítva, hogy a nem egyenlő távolságra lévő hangokat feldolgozza. Az, hogy pontosan melyik skála kerül előtérbe és fejlődik ki a környezeti zenei kultúra hatására, változó.
Ezért megállapítható, hogy a zenei tanulásnak veleszületett alapelemei és hajlamai vannak, melyek az idegrendszerünkbe kódolva vannak.